Mózes születése
"És elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi leányt vőn feleségül."
(2Móz 2: 1)
Most még nem látjuk, de később tapasztalni fogjuk, hogy a léviták Isten szervezeti elrendezésében igen fontos jelentősséggel fognak bírni. Az isteni teendők ellátásával, a papok munkájának segítésével fognak hozzájárulni a nagy jövő előtt álló rend fenntartásához és ápolásához. Oktatók, sátorhordozók, papi szolgák: vagyis csupa olyasmi, ami az Isten magas szintű szolgálatával függ össze. Ennek előjeleként mintegy szükségszerű, hogy ez a törzs lehetőleg saját törzsén belül kössön házasságot. Így biztosítható, hogy ez az isteni szolgálat nem forgácsolódik szét, nem keveredik egyéb földi dolgok körüli foglalatossággal. Mellesleg e lévitáknak örökségük sem lesz a földön, hisz az ő örökségük Jehova. Így más törzsbeliekkel keveredve bizonyos örökösödési problémákba bonyolódnának (s nyilván némelyek bonyolódnak is). Erről azonban Isten majd mintegy százhúsz év múlva Mózesen keresztül a Jordán partján fog rendelkezni. Tekintsünk most inkább e két kiváló lévita szerelmének gyümölcsére.
És fogada méhében az asszony, és fiat szüle; és látá, hogy szép az, és rejtegeté három hónapig."
(2Móz 2: 2)
E szerelem gyümölcse egy gyönyörű fiú-gyermek, akit azonban a fáraó parancsa értelmében meg kellene ölni. Még mit nem! Akkor ki fogja kivezetni Izraelt Egyiptomból? És különben is, melyik szülő az, aki a saját gyermekének a halálát kívánja? Nem! Ennek a gyermeknek élnie kell, még ha az összes emberi törvénnyel szembe is kell szállni ezért. Csodálatos megmenekülésének lehetünk most tanúi. Hány és hány mesében, mondában találkozunk azzal az eseménnyel, amikor egy nép vagy isten (Isten) számára fontos személy rendkívüli módon menekül meg az őt körülvevő lealjasult emberi vagy démoni környezettől. Sőt, sok esetben épp ez a környezet lesz az, amely elősegíti ezen egyén megszabadulását, felnevelkedését, elnyeri emberi méltóságát, tudását, bölcsességét; s így valójában önmaga számára "kígyót" melenget a keblén. Hasonlóan történt ez ebben a történetben is.
"De amikor tovább nem rejtegetheté, szerze annak egy gyékény-ládácskát, és bekené azt gyantával és szurokkal és beletevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás közé."
(2Móz 2: 3)
Így hát e csecsemő a vízre kerül egy vízhatlan ládikában, teljesen úgy, ahogy annak idején Noé és családja a vízen úszó bárkán élték túl a körülöttük dúló tisztogatást. Ez a kisfiú is a szavak áradatában úszva, fennmaradva vészeli át a környezete pusztulását, melyet a fáraó parancsa idézett elő. Szavak, a fáraó szavai, egy isten-ember szavai ítélték halálra; de ugyancsak szavak – az igaz Isten Szavai – fel is mentették ezen ítélet alól. Egyben meg is pecsételték annak a népnek a sorsát, amelynek az egész föld kormányzása lett volna a feladata; s mégis e hatalommal visszaélve egy másik nép – Isten népe – halálára tört törvénytelenül. A Nílus Isten alkotása – a fáraó parancsa emberi szó. Ha e kettő egymásnak feszül: vajon melyik jön ki győztesen? Vannak-e kétségeink?
Íme, a világ egyik legcsodálatosabb emberének a halálból való megmenekülése. Még alig születetett meg, máris üldözik. Mennyire jellemző ez azokra, akik a világ kerekét előre szeretnék hajtani, mert ez parancsoltatott nekik, ezért születtek le erre a földre. Összecseng ez az eljárásmód Jézus születésének a körülményeivel is, és más olyan lelkekével, akik elég erősek ahhoz, hogy a hagyományos értelembe vett történelem kerekét más irányba tereljék. Ők arra kaptak kiképzést, arra éreznek indíttatást, arra vállalkoztak, hogy változtassanak azon a tendencián, amelyet az épp fennálló rend képvisel, és bizonyára a föld pokolra süllyesztésébe torkollna. De nézzük tovább, hogy hogyan alakul a sorsa, s hogyan fogja átvenni a legősibb materializációs kultúra hagyományait, amely a föld további fenntartását és fejlődését hivatott biztosítani.
"Az ő nénje pedig megáll vala távolról, hogy tudja: mi történik vele?"
(2Móz 2: 4)
Nos, máris azt tapasztaljuk, hogy az isteni gondviselés erősebb módon – ha titokban is – nyilvánul meg, mint a hangzatos emberi parancs ereje. Szervezett módon kezd hozzá Isten a gyermek jövőjének a felépítéséhez. Először ugyanis a fenti lévita-pár nem a szóban forgó fiúgyermeknek ad emberi testet, hanem néhány évvel korábban egy leánynak. Így készítheti elő a Teremtő a gondjaiba vett gyermek megmentését, s így mutatja meg nekünk kinyújtott karjának szerető hatalmát. Ő képes arra, hogy megmentsen, sőt felemeljen olyan valakit, akiről az ember már lemondott. Csak némelyek szívében el kell ültetni a reményt. Ugyanezt a reményt plántálta Izraelbe – nem tudván, hogy mi lesz vele; s ugyanezt a reményt ülteti el bennünk is, ma. Tudnunk kell, hogy ha isteni szolgálatunkat a világ királya – a Pénz – halálra is adta: van, Aki gondoskodjon arról, hogy az isteni akarat minden ember szembehelyezkedés ellenére megnyilvánuljon itt a földön most is. Vizek a vizekkel szemben: emberi parancsok az isteni Szóval szemben állnak ma is. Ugye, tudjuk, mi lesz a végeredmény? Ez a HIT.
"És aláméne a Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben, szolgálóleányai pedig járkálnak vala a víz partján. És meglátá a ládácskát a sás között és elküldé az ő szolgálóleányát és kihozatá azt."
(2Móz 2: 5)
Akár a tündérek! A fáraó lánya udvarhölgyeivel, szolgálóleányaival, leánybarátaival fürödni megy a Nílusra. Talán van róla elképzelésünk, hogy ez a folyó i. e. 18- 19. században milyen csodálatosan tiszta. Még nem szennyezi ipari szennyezés, városi szennyvíz, műtrágyalé és egyebek. Kitűnően alkalmas arra, hogy fürödjenek benne. Másfelől ez a víz, még nincs bevezetve a házakhoz – még a királyi palotában sem –, hogy ott összepiszkítva visszaengedjék a folyóba. Így még maradéktalanul megmutatkozik a tisztító hatása, és igen nagy örömet okoz a benne való fürdőzés. A házakhoz legfeljebb különféle edényekben hordanak belőle házi használatra; ennek visszavezetéséről azonban nem kell gondoskodni, mert olyan kevés, hogy azt a helyi talaj elnyeli.
Tehát emberi történelmünk egyik legkiemelkedőbb férfiúja ilyen környezetben látja meg a napvilágot. Emberileg azonban már majdnem olyan romlott, mint napjaink világa. A félelem és a kapzsiság uralja azt is, ezt is.
Mózes csodálatos megmenekülése és neveltetése
"És kinyitá és látá a gyermeket; és ímé egy síró Fiú. És könyörűle rajta és monda: A héberek gyermekei közül való ez. "
(2Móz 2: 6)
Látjuk, tehát, hogy nem is akárki menti meg. A fáraó leánya, vagyis az akkori legnagyobb világhatalom királyának leánya könyörül rajta. Megkegyelmez neki annak ellenére, hogy atyja parancsa értelmében ezt a fiút nem volna szabad életben hagyni. Milyen jó, hogy már ekkor is előszeretettel szálltak szembe a gyermekek az atyai akarattal. Példamutatásnak ugyan nem helyes, de a történelmet mindig az olyan tettek vitték előre, amelyek hatékonyan szembeszálltak az épp fennálló renddel, a begyepesedett gondolkodással, a rettenthetetlen parancsokkal. Ez a leányzó is ilyen történelmet formáló határozott egyéniség volt. Ez elég is volt ahhoz, hogy egy komoly sorsfordulatot okozzon a szűkebb és tágabb környezetének. Természetesen az ő szívét is az isteni erő sarkallta erre a nemes cselekedetre. A lelkiismerete helyesen volt kiépítve, csak így volt lehetséges, hogy ilyen határozott döntést hozzon. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak jó játékot látott egy ilyen ismeretlen gyermek fellelésében és felnevelésében. Azonban a későbbiekben látni fogjuk, hogy szó sincs erről, hisz oly módon nevelte, és neveltette, ahogy talán még a sajátjával sem tette volna.
Igen, valóban a héberek gyermekei közül való. Elég komoly, jól látható különbség van a zsidók és az egyiptomi emberek (gyermekek) testfelépítése között. Ezt ez a művelt, intelligens király-kisasszony azonnal föl is ismeri, és szóvá is teszi. Pontosan ismeri atyja, a fáraó parancsát; ám szerencsére abban a világban is voltak már olyan apuci-kedvence kislányok, akik akár szeszélyből, akár szívjóságból kertelés nélkül szembeszegültek apucival. Nem lehetett ellenük mit tenni –, ma sem lehet – hisz olyan bűbájosan adják elő magukat, hogy az ember, az apa elfelejt minden szigort velük szemben. Még szerencse, hogy ezzel némely kislányok tudnak helyesen élni, s nem visszaélnek vele. Azt olvassuk ugyanis a versben, hogy: "könyörűle rajta". Tehát a szíve megesett egy gyermeken, akit atyja egyébként – teljesen ártatlanul – halálra ítélt.
"Az ő nénje pedig monda a Faraó leányának. Elmenjek-é s hívjak-é egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok közül, hogy szoptassa néked a gyermeket?
(2Móz 2: 7)
Igen, Mirjám ráébredt, vagy inkább erősen remélte, hogy a királylány szeretné megmenteni – mit megmenteni – megtartani, s felnevelni a megtalált babát – függetlenül attól, hogy az nem egyiptomi, hanem héber. Neki ez egy szép kis játék-baba, akinek a felnevelésével jól szórakozhat. Tehát Mirjám reményei szerint alakulnak a dolgok. Mirjámnak erős hite van, s így gyakorlatilag biztos benne, hogy öccse komoly eszköz lesz szeretett Istene, Jehova kezében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy épp egy ilyen nagyság talál rá: a világ urának szemefénye, leány-gyermeke. Most már biztos, hogy ez a baba komoly feladatra lett szánva: így egyértelmű, hogy életben is kell maradnia. Másként miért épp a királylányt vezérli hozzá az Isten!
"És a Faraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó, és elhívatá a gyermek anyját. És monda néki a Faraó leánya: Vidd ezt a gyermeket és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony. A gyermeket és szoptatá azt."
(2Móz 2: 8, 9)
Ez az ember már megszenvedett azért, hogy ilyen körülmények közé szülessen. Biztosak lehetünk benne, hogy roppant magas szellemiség született a földre az ő személyében. Nem akármilyen karmát kell neki bejárnia, ahhoz, hogy az emberiség fejlődését elősegítse. Épp ideje, hogy mi is segítsünk neki a munkájában. Ne legyen hiábavaló az áldozata, az élete és a munkássága, amellyel a későbbiekben majd részletesen meg fogunk ismerkedni. Nagyszerű életút lesz az. A megszületése, életben maradása is csodálatos; biztosak lehetünk benne, hogy az élete is az lesz. Már a születése alkalmával, olyan erővel van felruházva, amely egy egész életre meghatározza számára a tennivalója iránti elkötelezettségét, illetve lehetetlenné teszi emberi halandó (még a félisteni fáraó) számára is azt, hogy csak úgy megölje. Nem! Őt nem lehet egy rendelettel a halottak, vagy a meg sem születettek közé sorolni. Neki más sors jutott osztályrészül. Megharcolt érte. Még azt is eléri ezzel a megnövekedett erejű életúttal, hogy a fáraó ellenkező parancsa ellenére a saját anyja szoptassa fel.
Döbbenetes, hogy a halálra szánt gyermeket épp a saját édesanyja szoptathatja fel. Ez már több mint bizonyíthatja, hogy e gyermek valóban nagy dolgokra hivatott. Ez már a legegyszerűbb ember szemében is egyértelmű. Egy halálból kiemelt ember megérdemli a megkülönböztetett figyelmet. Meg is kapja. Ezt fogja bizonyítani a könyv további néhány fejezete, sőt más könyvek is.
"És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt. "
(2Móz 2: 10)
Itt találhatjuk meg a magyarázatot arra, hogy ezt a nagyszerű embert ki nevezte el Mózesnek, és mit is jelent e név: Vízből kihúzott. Nyilván való, hogy már a fáraó is tud leánya csínytevéséről, de láthatóan nem törődik vele. Nem tulajdonít neki nagy jelentőséget; vagy legalábbis a történek nem tér ki rá. Sőt láthatóan leányát további törekvéseiben is támogatja. Figyeljük meg, hogy a világ sorsának helyes irányú változtatóit is a világba küldi az Isten abból a célból, hogy alaposan tanulmányozza azt. Hisz csak ennek alapján lesz képes elfogadni a megismert tényeket, s változtatni rajta azután. Tehát valószínűleg téves az a nézet, miszerint Mózes az Egyiptomban tanultakat ültette volna át később az Izrael vezetésébe. Ellenkezőleg, jól megismerve az őt körülvevő világot, lehetősége nyílt arra, hogy azt alaposan kielemezze, szétválogassa belőle a jót a rossztól – mely képesség a helyesen kiépített lelkiismerete alapján adatott neki –, s a rosszat nagy szigorral elvetve, a jót a gyakorlatba átültetve, fordított megfelelő irányba az emberiség sorsán.
"Lőn pedig azokban a napokban, mikor Mózes felnevekedék, kiméne az ő atyjafiaihoz és látá az ő nehéz munkájokat s látá, hogy egy Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit az ő atyjafiai közűl."
(2Móz 2: 11)
Igen, Mózes, a Vízből kihúzott, a minden egyiptomi tudás birtokosa mindeddig (40 éves koráig) csupa fényűzésben és a papok könyvtáraiban tengette életét. Igen éles eszű pap vált belőle. Megismerkedett a Világegyetem szerkezetével – úgy szellemi, mint lelki dimenziók tekintetében – mindezt persze egy már hanyatlásnak indult isteni hierarchia keretében. Vagyis a helyesen kiépített lelkiismerete e tanításokban nem egyszerűen a szabályszerűségeket, égi és földi törvényeket, az ezeket fenntartó erőket és mozgató szabályszerűségeket ismerte fel; de pontosan kezdte látni azt is – főleg épp az egyiptomi világbirodalom isteni és földi történelmén át, hogy ez a rend ott és akkor oly mélyre hanyatlott, hogy gyakorlatilag a végét járja. Nem volt titok előtte, hogy ennek a hatalmas országnak a sorsa már meg van pecsételve. Már biztosan látta. Tudta, hogy egy nagy horderejű sorsforduló ponthoz érkezett. Ennek az okait is jól átlátta. Mélyen tanulmányozta az egyiptomi isteni hierarchia cselekedeteit, azok mozgató erejét. Átlátta, hogy már az istenek és félistenek birodalmában megindult egy olyan süllyesztő erő, amely egy egyre gyengébb szerkezetű, egyre inkább egyéni vágyaktól és szeszélyektől függő birodalmat, emberi társadalmat képes csak fenntartani. Ennek a rendnek már semmi, de semmi köze ahhoz az eredeti Rendhez, amely ezt az isten-csoportot annak idején útnak indította, hogy az az Egészet szolgálva legyen annak egy nagyszerű változatot, változatokat ígérő része, és segítsen egy alsóbb rendű, gyengébben fejlett – ám még jó irányba haladó – emberi társadalmi fejlődésében, hogy idővel az is az eredeti isteni akaratnak alávetve magát, annak öntudatos szolgája legyen. Az Egyiptomot megalkotó – s ezzel valójában akkor az egész földet kormányzó – félisteni világ nem volt más, mint a 400 000 féle emberi faj egyike, melynek az lett volna a feladata, hogy a földön akkor a bábeli zűrzavar után egy bizonyos fajta rendet hozzon létre, s segítse az akkori emberiséget egy közös cél érdekében összefogni. Ahhoz nyújtottak segítséget azok a lenyűgöző piramisok, melyek annyi mindent mesélnek még ma is nekünk. Meghatározta az isten-csoport származásának helyét, áthangolták a föld élővilágának transzcendentális hullámzását (87, 8 Hz) mellyel még eredményesen együtt rezeghetnek az Egésszel, írott tudást hagyományoztak ránk, történelmet tártak elénk, és még sorolhatnám, mi mindent tanulhatott abból Mózes az akkori világhatalom papságának utoljával.
Ez az ember most kiment a fényűzésből, hogy szétnézzen Egyiptom földjén. Hogy lássa, vajon tényleg úgy vannak-e a dolgok, ahogy a palotában erről tanult. Már tanulmányai közt is meglátta a sok visszásságot – hát még most.
Tudta, hogy ő héber; saját népének történelmét még saját szüleitől megismerte, megszerette. Természetesen tisztelte az egyiptomiakat is, hisz a mostohaanyja egyiptomi hercegnő. De arra most döbbent rá, hogy valójában micsoda ellentét is van a két nép között. Egy egyiptomi ütlegel egy hébert. Ez igazán felzaklat. Izrael elnyomott nép, így gyöngébb. Egy erős nép fia viszont ezzel visszaél. Ezt nem hagyhatta ennyiben. Ettől sajgott a lelke. Kiiskolázott lelkiismerete rögtön mutatta is neki az utat. Nem a zűrzavaros szabályok, hanem a jó és rossz (gonosz) közötti különbségtétel indította útjára eljövendő tetteit; s vállalta ezt akkor is, ha rá nézve ennek akár negatív következménye is lehet.
"Mikor ide-oda tekinte és látá hogy senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit és elrejté azt a homokba."
(2Móz 2: 12)
Nos, igen: erre indította a lelkiismerete. Látszólag ez helytelen tett, nem is volt felhatalmazása arra, hogy igazságot szolgáltasson. Mégis a történelem egyik legfontosabb indító-rugója volt ez ahhoz a hatalmas fordulathoz, amely e két nép viszonyát végleg megpecsételte, s elindította őket azon az úton, amely kibillentve helyzetüket a holtpontról, megkezdte az emberiség szelektálását. Ezek a látszólagos indítékok többször is előfordulnak a történelmünk során. Draupadī levetkőztetése, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása, Kassa bombázása, egy falra írt szöveg megfejtése, egy hamis isten előtti hódolat elmulasztása, és így tovább. Mind-mind arra való volt, hogy végre kibillentse a történelmet arról a holt-pontról, amelyből látszólag már nem volt kilépés, állandósulni látszott. Ezek az indítékok minden esetben egy már meglévő nagy-nagy feszültséget robbantottak föl. Olyan ez, mint amikor a tektonikális lemezek szép lassan surlódnak egymás mellett évszázadokon vagy akár évezredeken át – nagy feszültséget keltve ezzel egymás közt –, s egyszer csak egy kis szikladarab lepattan az egyik felületről, s ettől a feszültség felszabadulva meglódul, s földrengést, esetleg vulkánkitörést okoz, amely pillanatok alatt átrendezi az évezredek alatt lassan kialakított erőviszonyokat – nagy pusztítást vivén végbe a környezetében. Itt is ez történt. Figyeljük, milyen óriási erő-átrendeződést, feszültség-felszabadulást okozott ez a látszólag aprócska tett – de csak, mert itt történt, ahol már amúgy is igen nagy feszültség volt jelen.
"Másnap is kiméne és ímé két héber férfi veszekedik vala. És monda annak a ki bűnös vala: Miért vered a te atyádfiát?"
(2Móz 2: 13)
Mózes még nem tudja, micsoda lavinát indított el a tettével. El is könyvelte magának, hogy valójában jót tett, hogy megmentette egyik honfitársát, a további jogtalannak vélt ütlegeléstől. Csak hogy nem számolt a jog két élével. Ő az egyetemesség szemszögéből helyesen cselekedett, hisz Isten küldte elébe a helyzetet, hogy kimozdítsa helyéről a két nép közötti feszültséget a holtpontról. Csakhogy ennek a tettnek vannak emberi vonatkozásai is. Vannak emberi törvények, melyeket ő ez esetben áthágott, méghozzá nem, is akárhogy. Tulajdonképpen emberi ölt, mégpedig egy egyiptomit: vagyis a fennálló világhatalom egy polgárát. Mit gondolunk, mi lenne, ha csak úgy megölnénk ma egy amerikait csak azért, mert ez megver egy arabot vagy más nép-bélit. Isten szemében ugyan a két ember egyforma, de az angol-amerikai világhatalom emberi szemléletmódja alapján, ugye, nem kell ecsetelnem.
Mózes tehát – igen helyesen – az igaz Isten szemléletmódját igyekezett követni; de ez nem menthette fel az emberi hozzáállás következménye alól. Sőt, épp ez az a mozgatóerő, melyet a továbbiakban maga a Teremtő is fel kíván használni a történtek további elővezetésében. Mózes volt tehát e történetnek az első láncszeme, aki valójában azzal mozdította elő a történteket, hogy hatékonyan szembeállította az isteni és az emberi szemléletmódot. Valójában épp ez a fajta feszültség mozgatja a materiális (sőt lelki) világot. Maga az anyag vagy annak törvényrendszere úgy jött létre, hogy némelyek az égben saját egyedi gondolkodásmódjukat ideiglenesen szembeállították az istenivel. Természetesen nem ellenséges szándékkal (bár egy közülük igen – így okozva a gonoszságot), hanem egyszerűen csak kedvüket lelve abban, hogy az isteni gondolatoknak rájuk eső részét más-más módon hangolták össze, egymással, melyből valójában szemet és szívet gyönyörködtető változatokat hoztak létre az ürességben: a valamit, a Valót, a Létezőt, a legkülönfélébb lelki dimenzió csodálatos világait. De idővel ebbe az önzés, a hatalomvágy disszonanciát okozott, s most is azon vagyunk, hogy az ez által okozott szakadást összeforrasszuk, s okozóját, következményeit kiiktassuk belőle. Mózes tehát ezen munkálkodott, s figyeljük is tovább, hogyan birkózott meg vele.
"Az pedig monda: Kicsoda tett téged fő emberré és bíróvá mi rajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint megöléd az égyiptomit? Mózes, pedig megfélemlék és monda: Bizony kitudódott a dolog."
(2Móz 2: 14)
Igen, kitudódott. Nincs rejtve semmi az ég alatt. Nincs emberi cselekedet, sőt gondolat, mely nyilvánvalóvá ne válna Isten és ember előtt. Még vágyainkat és érzelmeinket se rejthetjük el senki előtt, mert előbb-utóbb valamilyen formában megmutatkozik, felszínre kerül, s akkor mindenképp hatást gyakorol másokra; és visszahatásai ránk. Épp erről szól emberi életünk. Amit a szívünk kigondol, amire vágyunk, amit érzünk, azt a Világegyetem minden erejének összefogásával, az Isten megvalósítja számunkra. Szívünk dalait és melódiáit megmutatja nekünk az Isten, hogy lássuk: a többivel, a többiekével vajon hogyan harmonizál; örömöt, vagy bánatot okoz-e másoknak, nekünk, s így elsősorban az Egésznek, Istennek. Tehát Mózesnek szembesülnie kell tette következményével. Az első mindjárt az, hogy honfitársai bizalmatlanok vele szemben. Így viszont elég nehéz lesz szót értenie velük. Pedig nyilvánvaló, hogy azt a sok tudást, amelyet a fáraó unokájaként felhalmozott, elsősorban a héberek számára kellene átadnia. Különben miért épp őt, egy hébert tüntetett ki Jehova ezzel a ki nem érdemelt kegyességgel? A szívében már jó ideje melengeti is, hogy népét tanítsa, de ez a vágya most darabokra látszik hullani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy végleg le kell mondania róla. A történelem igazolja utóbbi állításomat.
Magam is jó ideje vágyom, hogy végre elkezdjem felépíteni az a gazdasági rendszert, amely idővel gyökeres fordulatot fog jelenteni az emberi fejlődés történetében. Tehát nekem is elegendő jogalapom van arra, hogy bizakodjak ebben. Nyilván még érnem kell, vagy a körülményeknek kell érni; esetleg az én esetemben is szükség van egy látszólagosan aprócska indítóerőre, mely elindítja ezt a lavinát. Természetesen ez is el fog érkezni, és akkor kezdődik. Nincs egy szemernyi kétségem sem e felől.
Mózes futása és házassága
"A Faraó is meghallá azt a dolgot és Mózest halálra keresteti vala: de elfuta Mózes a Faraó elől és lakozék Midián földén; leűle pedig egy kútnál."
(2Móz 2: 15)
Íme, a második következmény és annak rá gyakorolt hatása. Nem csak a saját népe-beleik nem bíznak benne, de saját nagyatyja, a fáraó is megvonta az eddig megelőlegezett bizalmat, melyet kimondottan csintalan kislánya miatt volt csupán kénytelen megadni neki. De hiba volt. Úgy gondolja, hogy ez lett a büntetése azért, mert saját parancsa ellenére megengedte lányának, hogy megmentsen egyet azok közül, akiket ő halálra szánt. Tehát itt jól megfigyelhetjük, hogy hogyan fonódnak össze a különféle emberek más-más vágyainak, érzelmeinek, tetteinek visszahatásai, következményei. Már láttuk, hogy egy-egy cselekedet megnyilvánulásához több összetevő ok szükséges; illetve a célja is többféle. Így történhetett, hogy a fáraó parancsa, a leány könyörülete, a lévita asszony gyermekrejtegetése, Mózes tette milyen közös következménybe torkollott. Mózes menekülni kényszerül. De egyben ez a menekülés, az isteni célja, helye miatt egy olyan útba torkollik, amely megváltoztatja sok ember sorsát.
Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy Midián felé menekül. Ott várja a csoda, s egyben egy nagyszerű lehetőség, hogy leendő tettei végrehajtásához továbbfejlődhessen.
"Midián papjának, pedig hét leánya vala, és oda menének és vizet húzának és tele merék a válúkat, hogy megitassák atyjoknak juhait."
(2Móz 2: 16)
Lám, lám, itt is megjelenik egy misztikus szám: e szintén nagy jelentőségű embernek – aki ráadásul pap – hét leánya van. Milyen érdekes. Önmagában ez még nem is keltené úgy fel a figyelmemet; de a későbbiekben azt fogjuk látni, hogy ez a pap Mózes életében igen meghatározó szerepet fog játszani.
Ennek a leendő szerepnek látjuk most itt az előjátékát, vagy ha úgy tetszik, a próbát, amelynek kimenetele végül is el fogja majd dönteni azt a következményt, amelyet a későbbiekben oly nagyszerűen elénk tár az Írás. A hét – mint már említettük – a szellemi teljességet szimbolizálja. Minthogy ez az ember pap: vélhetően a leendő történések szellemi összefüggéseit hivatott egységbe rendezni annak érdekében, hogy Mózes az Egyiptomban tanult többisten-hitet átértékelve megértse annak szükségességét, hogy a teremtett világot nem kormányozhatják mindenféle istenségek egymástól függetlenül, egymással versengve, viaskodva, egymás kárára, össze-vissza; hanem szükséges egy központi megvezérlés, és egy ennek alárendelt szellemi hierarchia. Így lehet az egészet egységesen és összehangoltan vezetni; így lehetne az emberiséget visszavezetni Istenhez; így lehet az emberiség útját újra a helyes irányba egyengetni. Ez az út már létezett Egyiptom hatalomra jutása, vagy korábban ó-India virágzása idején. Most azonban az istenek marakodása miatt ezt a stafétát Egyiptomnak is tovább kell adni, hogy újra helyreállíthassák. Ez az út Mózesen keresztül vezet. Aki ebben segíteni fog neki: Midián papja.
"A pásztorok is oda menének és elűzék őket. Mózes pedig felkele és segítséggel lőn nékik és megitatá juhaikat."
(2Móz 2: 17)
Mózest ismét arra kényszeríti a lelkiismerete, hogy összeakaszkodjon olyanokkal, akik szerinte helytelenül veselkednek. Helyreigazítja őket. Mózes ekkor negyven éves. Élete legvirágzóbb korszakában van, erős, bölcs és intelligens. Mégis sok tanulnivalója van még.
Például lehet, hogy a hirtelen haragján is igazítania kell – jóllehet, itt áldásosnak bizonyul –, illetve meg kell tanulnia azt is, hogy nem bíráskodhat minden esetben önmaga. Egy szervezett hierarchiai szerkezetben kell megtanulnia gondolkodni. Erre egyiptomi neveltetése nem taníthatta meg. Ott ugyanis a különféle emberi és isteni érdekek, egymásnak gyakran ellentmondó, sőt egymás érdekeit sértő, gyalázó, támadó módon nyilvánult meg egy szétforgácsolt szerkezet. Nem egy központi akaratot szolgáltak – mindegyik a saját szakterületén – hanem saját szabályokat állítottak fel, egyedi, a többiekétől független – s így az Egésztől is független – vágyaik kielégítése érdekében.
Így hát Mózes önkéntelenül is hirtelen vágyat érzett egy ilyen tökéletes szellemi összhang védelmezése érdekében, s nyilván vágyat érzett arra, hogy megismerje ennek mibenlétét. Valójában az elkövetkező negyven év is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megértse ennek létjogosultságát. Majd csak a leendő munkája – a vezetés – fogja ezt számára nyilvánvalóvá tenni, igazolni, és értemet adni neki.
Tehát látjuk, hogy Isten szemében helyesen cselekedett, lovagias volt, bátor volt, s ezért emberi szemmel tekintve a dolgot – jutalmat érdemelt. Ezt az emberi nézőpontot használja fel az után Jehova arra, hogy megfelelő mederben tartsa a leendő történéseket.
"Mikor atyjokhoz Réhuelhez menének, monda ez: Mi az oka, hogy ma ilyen hamar megjöttetek?"
(2Móz 2: 18)
Ha ma valaki az igaz Isten odaadó híve, akkor nagy valószínűséggel számíthat arra, hogy a környezete ezt nem fogja jó szemmel tekinteni. Minden lehető eszközt megragad ahhoz, hogy az ilyen embert ugrassa, bosszantsa, idegesítse: vagyis éreztesse vele, hogy nincs ínyére az, ha igaz életmódjával és gondolkodásmódjával orra alá dörgöli annak helytelen, erkölcstelen és az Istentől elrugaszkodott viselkedését. Ez a környezet testi, s az élvezeteknek él. Az isteni gondolkodás viszont zavarja ebben a tevékenységében. Azt érezteti vele, hogy ez az életmód bűnös. Mivel már ez irányítja a földi emberiség világát – úgy véli, hogy minden jogalapja megvan ahhoz, hogy üldözze, megvesse, sőt sok esetben egyszerűen bűnösnek kiáltsa ki, tekintse azt, ami még jó, azt, ami még láthatóan a régi világból, az Istentő maradt itt. Azt természetesen nem tudják, hogy ha a régi világból ez a szemernyi jó sem maradt volna itt, akkor már ők sem léteznének. Azt hiszik, hogy ők, a többség tartják fenn az emberi fajt. Mekkora tévedés, és micsoda önhittségről tesz tanúbizonyságot. Ha a jó nem létezne, a rossz sem lenne – de ebbe most ne menjünk bele, mert sok fölösleges és meddő vitát szülne a sok-sok nézőpont részéről.
Ezért vált általánossá az, hogy Réhuel leányait a környező pásztorok rendszerint elzavarták az itatóvályúktól. S így mindig utolsónak itathattak, s későn tértek haza atyjuk nyájával. Mit gondolunk, ha ezek a lányok ugyanolyan gondolkodásúak lennének, mint a többi pásztor, akkor is elzavarnák őket? Nem, de inkább még segítenének is nekik abban a reményben, hogy tőlük rendszeres természetbeni köszönetet kapnának, vagy legalábbis igen kellemes társaság lennének a számukra? De nem! Ők nem bizonyulnak kellemes társaságnak, hogy mindig csak Istenről, erkölcsről, bölcsességről papolnak, s ettől úgy érzik magukat e férfiak, mintha ők valami alávalók lennének. Természetesen ezt ők nem szeretik hallani. Arra, pedig még csak gondolni sem lehet, hogy bármiféle közvetlen kapcsolatba léphetnének velük. Pedig gyönyörűek! Így csoda-e, ha mindig későn érkeznek haza!
Most azonban korán jöttek, ami meglepte Réhuelt. Nem is teketóriázik megkérdezni ennek okát – bár természetesen vegyes érzelmeket viseltetik a leendő elhangzandók iránt. Nem tudja: baj-e vagy jó történt. Ő inkább a bajra gyanakszik. Egy ilyen ellenséges környezetben aligha kell sorra elemezni, mifélék lehetnek ezek. De nem! Valami egészen másról van szó.
"Ők, pedig mondának: Egy égyiptombeli férfi oltalmaza minket a pásztorok ellen, annakfelette vizet is húzott nékünk, és megitatta a juhokat."
(2Móz 2: 19)
Tehát ez volt az ok, amiért ilyen korán sikerült elvégezniük a napi feladatukat. Nem kellett aggódnia a szerető atyának. Az segítette őket, akiben eddig is bíztak. Jehova vezérelte hozzájuk oltalmazót. Tehát ha valami váratlanul jó dolog történik, annak legvalószínűbb oka szintén valami váratlan jó. Semmi kétségünk nem lehet – és Réhuelnek sem volt – a felől, hogy a jó dolgok Istentől szállnak alá. Tehát ha Isten odavezetet egy egyiptomi embert, akkor azzal valami szándéka van. Ez a szándék pedig szintén biztos, hogy jó. De mi lehet ez? Meg kell tudnia Réhuelnek. Bár a következő lépését a földi szemléletű szeretet vezérli, e szándék mögött teljesen természetes módon ott bujkál a kíváncsiság is. Ki lehet az az ember, mi a szándéka, célja, és főleg Istennek mi a szándéka azzal, hogy az ő leányai védelmére odarendelte. Ezek együtt mind-mind a következőkre indítják a szívét.
"S monda leányainak: És hol van ő? Miért hagytátok ott azt a férfit? Hívjátok el, hogy egyék kenyeret."
(2Móz 2: 20)
Íme, amire a szíve indítja. Azt a férfit, aki az ő leányainak oltalma lőn, a házába hívatja. Teszi ezt olyan természetességgel, hogy valójában a lányait mintegy kérdőre vonja azért, mert ők ezt nem tették meg. Az ő erkölcsösségük ezt nem engedte nekik, és az eddigi tapasztalataik is ellenezték ezt számukra. Így valójában eszükbe sem jutott, bár nyilvánvalóan igen hálásak voltak érte. Azonban nem állt módjukban ezt kimutatniuk erkölcsiségük és elszigeteltségük folytán. De az atyai szó… az más. Annak örömmel engedelmeskednek, főleg, ha ezzel jól láthatóan képesek kimutatni jótevőjük iránti hálájukat és megbecsülésüket.
Érdekes módon fejezi ki az Írás a meghívás célját: egyen kenyeret. Nyilván nem arról van szó, hogy egy darab kenyérrel óhajtja megkínálni, mint valami koldust vagy kutyát, hanem ez egy egyszerűen csak egy korabeli és helyi szófordulat; bár már más népek nyelvében is találkozunk ezzel a kifejezéssel: kenyeret esznek. Egyszerűen azt jelenti: enni, étkezni, együtt falatozni, és közben mesélni. Eszembe juttatja ez a kifejezés Jézus egyik gondolatát, miszerint: nem csak kenyérrel és az ember, hanem Istennek minden szavával. Az isteni szó hasonló értékű – sőt valójában értékesebb, de a materiális gondolkodású ember ezt még nem érzi –, mint a kenyér, így a kettő együtt fogyasztása jelenti az ember számára az igazi táplálkozást. Földi ételek elfogyasztása közben a vele együtt étkezőkkel isteni dolgokról – és másról is – beszélgetnek igen szívélyes légkörben, szeretetről övezve. Ezt jelenti a kifejezés: kenyeret esznek.
"És tetszék Mózesnek, hogy ott maradjon e férfiúnál, és ez feleségül adá Mózesnek az ő leányát, Czipporát."
(2Móz 2: 21)
Már hogyne tetszene – ennyi gyönyörű leány között! De Mózes tetszésének nem ez volt az alapvető oka, hanem az az emberi légkör, amely jellemezte ezt a családot. Mint korábban mát rájöhettünk, Réhuel nem valami helyi istenség papja (különben nem lenne kirívó gondolkodású a helybéliek szemében, és a leányait sem zargatták volna rendszeresen és oktalanul), hanem egy tanítványi láncolat tagjaként (nyilván Melkhisédek valamely sarjaként vagy inkarnációjaként) az igaz Isten imádatának a tanítója és e tanítások őrzője, továbbadója. Igen, ő ebben az elkorcsosult világban Jehova felkent papja és hű szolgája. Ilyen minőségében lesz képes arra, hogy Mózest helyesen oktassa mindarra, ami a további életében előnyére válik. Tanításait Mózesnek adja tovább, mert felismeri benn e tanítványi láncolat következő láncszemét. S miután e tanításban örvendetes előmenetelt lát: boldogan adja hozzá legidősebb leányát feleségül. Pontosan tudja, hogy ez a család ugyanúgy az igaz Isten szolgálatában fog elmerülni, mint ő maga. Bizakodással tekinthet most már a titkok továbbadhatósága felé. A titok csatornája már többször is megszakadt (ilyenkor az Isten az égből küldött kapcsoló láncszemet, vagy személyesen maga jött), most azonban van emberi lehetőség a folytatásra, így ebbe az irányba folytathatja tovább örömmel a munkáját. Érzi, hogy van miért élni, s volt értelmes célja annak, hogy ő a környezetének ily mértékben szembehelyezkedve élt, és nevelte gyönyörű lányokból álló családját.
"És fiat szűle ez és nevezé nevét Gersomnak, mert mondá: Jövevény voltam az idegen földön."
(2Móz 2: 22)
Gersom (vagy mai szóval: Gerzson) tehát jövevényt jelent. Így nevezte Mózes az első fiát, hogy emlékezzék rá, míg él. Egyiptomban is jövevény volt, és Midiánban is. Az igazi otthona, amit ő csak messziről fog látni, belépni oda soha nem fog, Kánaán földe.
Láthatjuk tehát, hogy Mózes már nem menekül, otthonra lelt – még ha csak ideiglenesen is. Viszont ez az a terület, amelyen később egy hárommilliós nemzetet fog átvezetni, így egyáltalán nem mindegy, mennyire ismeri meg. Az, hogy gyermeket nemzett, családot alapított, azt jelzi, hogy – ha átmenetileg is –, de megállapodott, letelepedett, otthon érzi magát. Szanszkrit kifejezéssel élve: háztartóvá lett. Ez minden embernek elsődleges kötelessége itt a földön, miután eléri az érett kort. Később erről majd lemond, és az Istennel kapcsolatos nagyobb horderejű munkájához lát hozzá. Ez a sorrend. Mindazonáltal korábbi életszakaszaiban is erre a nagy munkára készül. Így van ez most is, Mózessel. Negyven évesen Réhuelhez kerül, családot alapít, Amint kiderül, a következő negyven évet itt éli le. Igen fontos számára ez az időszak, míg a korábbi negyven év alatt megismerkedik a Világegyetem egyiptomi – vagyis korábban az általánosan elfogadott hivatalos – verziójával; addig a következő negyven év az igazi megvilágosodás időszaka lesz a számára. Réhuel nagyon is jól ismeri az egyiptomi világfelfogást, de pontosan ismeri azt az Istent is, aki mindezt teremtette, fenntartja és helyreigazítja. Ez utóbbiról tanítja meg Mózesnek mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy a nagy történelmi áttörésben Mózes figyelemre méltó szerepet tudjon játszani. A szívében ugyanis már pontosan tudja, hogy népét, Izraelt neki ki kell megmentenie Egyiptomból; de még nem igazán tudja, hogyan is kezdjen hozzá. Igen sokat kell még hozzá tanulnia, tapasztalni. Úgy van vele, mint én a Virág-rendszerrel. Pontosan tudom, hogy fel kell építenem megfelelő segítséggel, meg is alkottam a szellemi vázát; azt is pontosan tudom, hogy ennek felépítése közeljövőnk történelmében óriási áttörést fog jelentani, s az emberiség egy jelentős részét elkezdi visszavezetni Teremtőjéhez. Azt azonban még nem igazán tudom, hogy honnan kapok ehhez kézzel fogható segítséget, hogyan és hol kezdek hozzá a megvalósításhoz, és tulajdonképpen milyen változásokat fog az okozni az én és közvetlen környezetem életében. Csupán tanulok, írok, elemzek, készülök rá, és hihetetlen mély bizalommal várok a Teremtő által a részemre küldendő jelre, amely elindítja bennem a konkrét tenni akarás folyamatát, amely pontosan és célirányosan ráébreszt arra, hogy épp mit kell tennem. Mózesnek sem volt könnyű, nekem sem lesz az. Eddig még csak az ellenkezőkkel találkoztam, és azokkal, akik a hátam mögött kinevetnek érte, és gúnyolódnak rajtam, vagy egyenesen megvetnek gondolkodásomért. Viszont tudom, hogy az én esetemben is el fog érkezni az a pillanat, amikor a szívem elég tiszta lesz ahhoz, hogy egy olyan örömteli légkör telepedjen körén, amely már nem visszatartani igyekszik törekvésemtől, hanem segíteni fog. És ekkor hirtelen meglendül az iram, és elkezdődik a varázslatos jövőm. Minden igaz férfi életében van egy ilyen pillanat, de sajnos csak keveseknek adatik meg, hogy tudatosan készüljenek rá, majd felismerve azt, a felkészülésnek megfelelően elkezdjék szolgálatukat az emberiségért, annak egy részéért, vagy Isten valamely más teremtményeiért: s így valójában Istenért.
"És lőn ama hosszú idő alatt, meghala az Égyiptom királya, Izráel fiai pedig fohászkodnak vala a szolgaság miatt, és kiáltnak vala, és feljuta a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez."
(2Móz 2: 23)
A hosszú idő, amiről itt a vers szól – mint már említetten – negyven év. Ennyi idő alatt egy király már valóban meghalhatott, főleg, ha már öreg volt, vagy más körülmény ragadta el még élete derekán. Az egyiptomi királyokra egyébként sem volt jellemző (bár más népekére sem), hogy egészségben hosszú életet tudhattak volna maguk mögött, s megelégedve az életükkel, tetteikkel, eredményeikkel váltak volna meg adott földi életüktől. Általában igen nagy feszültségnek voltak kitéve az örökös marakodás, támadás és széthúzás miatt. Még feszültebbé tett ezt az a körülmény, hogy még az isteneik is – akik fentről kormányozták az országot – épp oly mohó, nem törődöm és léha életet éltek, mint alattvalóik, a földön. Csoda-e, ha a félisten-királyok nem igen érték meg természetes életidejük végét – sőt gyakran még természetes végüket sem. Gyakran erőszak áldozataivá váltak, a különféle vallási nézetek és trónbitorlók miatt.
Mindenesetre az Egyiptomban, rabszolgasorban sínylődő héber nép nyilván nagy megkönnyebbülésnek adhatott hangot kegyetlen királyuk halála miatt. Egyben elérkezettnek látták az időt, hogy most már felemeljék szavukat az egek Istenéhez, mondván: szabadítsa meg végre őket ebből a nyomorúságos helyzetükből. Nyilván jól emlékeztek arra a szájról szájra hagyományozott ígéretre, amit Istenük négyszázharminc évvel korábban tett ősatyjuknak és névadójuknak, Izraelnek, mondván: kihozlak titeket a szolgaság házából, és tejjel és mézzel folyó földre vezetlek titeket. Ebben az ígéretben még a négyszáz éves időtartam is szerepel. Tehát elérkezettnek látszik az idő arra, hogy ez ügyben, most már megmozduljon valami. Emlékeztetik is ők ere az Istent, kérve Őt, hogy tegyen e tarthatatlan helyzet ellen. Holtponthoz érkezett a helyzetük. Ilyenkor szoktak szokatlan, de hatékony dolgok történni. Tehát lássuk, mi is lesz az!
"És meghallá Isten az ő fohászkodásukat és megemlékezék Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről."
(2Móz 2: 24)
Azt írja itt az Írás, hogy megemlékezik Isten. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az elmúlt négyszázharminc énben eszébe sem jutott. Sőt, mint láthatjuk, igen komoly előkészületeket tett a megmentésük érdekében. Másfelől viszont a helyzetnek is meg kellett érnie a változásra. Hisz végül is Isten itt Sátán vágyait valósítja meg: engedi azt lefolytatódni. Engedi, hogy Egyiptom isteni hierarchiája végképp elveszítse a képességet arra, hogy a föld népeit kormányozza, és visszavezesse Ő hozzá. A Sátán által felvetett vitakérdésekre itt is megfelelő választ kell tudni adni: olyat, amelyet az angyalok és az emberek egyaránt jól megérthetnek, s ráadásul biztos jogalapot jelenthetnek egy isteni ítélet végrehajtásához. Betelt Egyiptom bűne, mélyebbre már nem süllyedhet világhatalmi törekvéseiben és embergyűlöletében, erkölcstelenségében. No, itt nem szexuális erkölcstelenségről van szó, mint inkább vallásiról. Már tökéletesen elszakadtak a Teremtőtől, csupán a Tőle elpártolt alsóbb rendű isteneket imádják, az egykori megromlott lelkű tündérek ivadékait. Ők most már alkalmatlanná váltak isteni küldetésük betöltésére, így át kell adniuk a stafétát egy másik népnek: egy emberinek, akik közvetlen kapcsolatban vannak Teremtőjükkel. Atlantisz népe végképp bizonyította alkalmatlanságát – nem véletlenül pusztult el néhány tízezer évvel ezelőtt ősotthonuk, már ott is az isteni rend elleni lázadás okozta a vesztüket. Fellázadtak azon isteni parancs ellen, miszerint nem tehetik a lábukat Halhatatlan-földre, Valinorra. Már ott szembeszegültek a paranccsal, sőt továbbmentek: hajóhaddal mentek neki a ma Amerika néven ismert isteni lakhelynek. Természetesen nem érhették el azt, mert még előtte megsemmisültek hajóhadastól, ó-hazástul együtt. Csupán egy kis maradék menekült meg, s költözött a középső kontinensre. Ők akkor ugyan helytelenítették társaik törekvéseit, s ezért leszakadtak tőlük? Később, Egyiptomban azonban felszínre került az ő mohóságuk és kapzsiságuk is. Így emlékül már csak az egyiptomi piramisokban, és társaiké a Szilás-hegység belsejében lelhető fel. További segítőik még ma élő maradéka őrzi létük és tetteik emlékét: a Dél-Amerikában élő maják, illetve Japán főszigetén az ainuk.
"És megtekinté Isten az Izráel fiait és gondja vala rájok Istennek."
(2Móz 2: 25)
Nem hagyja tehát Isten magára a maga választotta népet, csupán megérlelte őket és körülményeiket arra a történelmi változásra, amely előmozdítja a föld népeinek fejlődését. Minthogy erre használja föl Izraelt. Idővel sokra kell őket tanítani, hogy majdani életfelfogásukkal, gondolkodásukkal és életvezetésükkel ők is taníthassák a népeket. Míg Egyiptom politikai hatalmat gyakorolt a föld fölött, Izrael vallási szinten fogja, ugyanezt megtenni Mint látjuk, sikerrel birkózott meg e feladattal, hisz a júdaizmusból kifejlődő kereszténység vallásai szerint gondolkodik a föld lakosságának tekintélyes része. Ez volt a cél. Innen kell most már továbblépni. Ezért kell kialakítani egy gazdasági tervet. Ez a változás már a gazdasági életükön keresztül fogja megragadni a föld figyelmét. Ez ma a mi feladatunk. Emlékszünk, József is így kezdte.
